Utolsó levél
Mondhatnám, hogy nem érdekel. Mondhatnám hogy nem gondolok már rád, hogy elfelejtettelek. Mondhatnám, de bármit is tettél, én akkor sem hazudok neked. Minek?
Mondhatnám, hogy nem fájt, hogy nem szúrt minden egyes semmit mondó szavad tőrként a szívembe. Mondhatnám, ha mindez igaz lenne.
Hogy nem vártam többé az emailjeidet, hogy nem dobbant meg a szívem minden egyes alkalommal, amikor a telefonom értesítője új email üzenetet jelzett. S mondhatnám, hogy nem várom titokban még ma is. Bár igaz lenne!
Sajnos az igazság az, hogy piszkosul szenvedek. Fáj amit tettél és fáj, ahogyan tetted. Nagyon fáj, hogy bántottál. De legjobban mégis a hiányod fáj. Rettentően hiányzol és ötletem sincs, mivel tölthetném ki az űrt, amit hagytál. Talán majd egyszer eltűnik, vagy betölti valaki más, de nem hiszem. Túlságosan magasra tetted azt a bizonyos mércét. Mostantól nem érem be kevesebbel. De még ha soha többé nem is élem át azt, amit veled, akkor sem bánom, ami történt.
Akarva vagy akaratlan, de tényleg nyújtottál nekem valami pluszt, amire épp a legnagyobb szükségem volt. Habár a történtek után valószínűbb, hogy inkább akaratlan. Ennek ellenére és dacára annak, ahogy a végén (el)bántál velem, hálás vagyok neked. Hálás vagyok az idődért, amit rám szántál az életedből, a szebbnél szebb versekért, akkor is, ha eredetileg valaki másnak íródtak. Köszönöm a nekem szóló, érzelmekkel teli leveleket, melyek bearanyozták a napjaim, és simogatták a lelkemet. És köszönöm szépen azt a figyelmet, amit rám fordítottál és a gyengédséget, amit az irányomban tanúsítottál. Nem baj, ha nem volt mindig őszinte. Hálás vagyok, hogy megpóbáltad.
Lehet, hogy ez hihetetlenül hangzik, de egy ajándék voltál nekem az élettől, ha nem is kaptam belőled sokat, és kincsként őrzöm meg szívemben az együtt töltött rövidke idő emlékét még akkor is, amikor te már másnak küldöd a verseket, és azt is elfelejted, hogy valaha is voltam.
KÖSZÖNÖM!
2018.05.29.
Connie
