Hogyan lépj túl a fájdalmadon?
Amikor….
Amikor az ember körül minden rendben van, napról-napra teszi a dolgát, akkor jó érzés tudomásul venni, hogy nyugalom, békesség van körülötte, szeretetben él, naprakész a dolgaival és vannak tervei.
Ha jön egy váratlan esemény, szomorúság, mondhatni tragédia, akkor tudjuk, hogy csak is rajtunk múlik, hogy milyen gyorsan tudjuk feldolgozni, milyen gyorsan tudjuk elengedni a szomorúságot, hogy elhagyva bennünket újra magasabb frekvencián rezgő állapotba emelkedhessünk.
Ezt tudjuk elméletben, olvassuk és igyekszünk másokon is ezen módszerekkel segíteni, bíztatásokat adni. Mi történik akkor, ha nem más szorul segítségre, hanem veled történik meg a nem várt rossz?
Amikor az ember ezt megtapasztalja és benne van, akkor eszébe jut, hogy mit is tud az elméletből, mit is kellene csinálnia?
Először megint az érzéseire kell figyelnie. Ez az érzés pedig (én azt mondtam, hogy szürke köd az agyamon) szívfacsaró, nyomasztó. Próbálja alkalmazni az elméletben tanultakat, nem megy, a lehúzó erő, a rossz érzés győz.
Tudom, ilyenkor kell szépre gondolni, a szépet észre venni, a feléd áradó szeretetet fogadni, de mi ez a nyomás, ami állandóan visszahúz és amint visszahúz már megint előtted a fájó kép, jön a szívfacsaró, nyomasztó érzés?!
Eltelik kis idő és észreveszed, hogy a rossz időszakok rövidülnek, felváltja őket a kötelességtudat, a munka. Ameddig ezekbe beleéled magad, nem súlyt le rád újra a szívfacsaró, nyomasztó érzés. Amikor pedig újra ott van, akkor örömmel állapítod meg, hogy most már elég régóta nem találkoztatok, tehát még is van javulás.
Aztán megint eltelik egy kis idő és azon kapod magad, hogy rácsodálkozol egy gyönyörű gyermekre, egy szép fürt szőlőre, egy ölelkező, fiatal párra. Elgondolkodsz a gyermekről, utána nézel és látod, hogy ő is visszanéz rád, miközben a mamája ujját – épp, hogy elérve – fogja. Egymásra mosolyogtok.
Újabb jó érzés, mert a szép szőlőfürt tényleg nagyon szép tud lenni. Elgondolkozol, hogy hogyan is van az, hogy van egy száraz tőke, kileveledzik, még több és még több levelet hoz, majd ezek között alakulnak érdekes kis alakzatú kocsányok, amik megtelnek kis bogyókkal, ezek elkezdenek nőni, fényesedni és mire megérnek úgy néznek ki, mintha minden bogyócskában egy-egy napocska lenne elrejtve. Aztán megkóstolod és rájössz, hogy tényleg egy-egy napocska van elrejtve mindegyikben.
Az ölelkező pár cseppet sem kihívó! Egyszerűen állnak a piros lámpánál és ez alatt a kis idő alatt azt teszik, amire a legjobban vágynak. Simogatják, ölelgetik egymást önfeledten. Olyanok, mint amikor a fénylő tollú, piciny testű kis madárkák a nyári nagy melegben rálelnek egy víztócsára. Abból iszogatnak, majd meg is fürdenek benne, majd újra isznak és újra fürdenek. Ugye, milyen szépek?!
Aztán eszedbe jut az érzés, ami napok óta fogva tartott. Már nem nyilal beléd, nem taglóz le, csak figyeled magad, hogy mit is érzel. Azt érzed, hogy arrébb tudsz ezen a rossz érzésen lépni, hiszen ha arrébb léptél, ott sokkal jobban érzed magad. Oly gyönyörű a világ, oly csodás az élet, annyi minden van, amit fel kell még fedezned, annyi mindent szeretnél még megélni! Észreveszed, hogy a szeretet áramlik feléd és fogadod….fogadod….fogadod….
Reggel.
Eltelt néhány nap az óta.
Valamit tennem kell magamért! Valamit, ami tovább lendít.
Meg van! Uszoda, szauna, finom ebéd a családnak, gyönyörű zene Vivalditól és Mozarttól.
Szaunázom. Jól esik az izzadás. Érzem, hogy mindent fellazít bennem, érzem, hogy jót teszek magammal, irány a medence. Leúszom a távot. Máskor gyönyörű gondolataim vannak úszás közben, most nem gondolok semmire.
Érzem, hogy simogat a víz, úgy örül nekem, mint egy régen látott jó ismerősének, akivel már megszokták egymás mozdulatait. Megszoktuk egymás mozdulatait. Én örülök a lágy, hűvös, simogatásnak, ő örül, hogy újra itt vagyok vele.
Megyek az öltözőbe, kabinsor, köszönök az ott lévő hölgynek. Igyekszem felöltözni, begyakorlott mozdulatokkal húzom magamra a ruhadarabokat. Egyszer csak egy simogatást érzek a vállamon. A hölgy simogat meg és megkérdezi, hogy megigazíthatja-e hátul a felakadt ruhámat. Megköszönöm, ő pedig beszél, hogy milyen jól kezdődik a napunk és hogy mennyivel jobban lehet így bírni a kánikulát, ha törődünk is magunkkal.
Olyan jól esnek a szavai, hogy azt el sem tudom mondani!
Máskor én is szívesen kezdeményezek beszélgetéseket, de most csendesebb vagyok, most engem szólítottak meg, pont jókor, pont akkor, amikor szükségem van rá.
Ez jutott eszembe, amikor elköszöntem tőle és eljöttem.
Most már tudom, hogy azok az emberek is ezt a jó érzést érezhetik, akiket én meg szoktam szólítani, mert nekem ez a megszólítás, ez a kedves, néhány szó nagyon jól esett.
Megint fontos vagyok magamnak, fontosak az érzéseim.
Még próbál visszahúzni a váratlan fájdalom, de már észreveszem a szépet, úgy érzem kijöttem a szürke köd alól.
Köszönöm, hogy elolvastatok.
