ÚT...
ÚT...
Már régen volt,mikor a kis csónak elindult a szigetről.
Felfedezni új földrészeket nyugatról-keletről.
Hullámok akkor még nem borzolták a vizet,
ragyogó napfényben szelte a végtelent.
Napról-napra új utakon járt,
meghódításra várt az egész világ.
Sok helyet megismert sok mindent látott,
utazott télen és utazott nyáron.
A kikötőkben hol megállt,egyre erősebb lett,
most már a nagyobb viharok sem állhattak ellent.
Szakértő ácsok ácsolták a tatot,
míg végül büszke vitorlásként újra kifutott.
Hosszú árbocokon dagadó vitorlák,
a legjobb legénység s a legjobb kapitány.
Felette a boldogság zászlaja lobogott
azt hitte nem foghat ki rossz napot.
De egyszer hatalmas felhők jöttek.
Dörgött az ég villámok röpködtek.
A víz színe szürkévé változott.
Azt hitte már soha nem látja a napot.
A zúgó orkán lecsapott a hajóra
az recsegett-ropogott s megroggyant alatta.
Legénység,kapitány az óceánba vesztek,
szakadtak a vitorlák,törtek az árboctestek.
De a hajó túlélte,túlélte a vihart!
Nem süllyedt el,de romokban van.
Sodródik magában az élet tengerén,
ami kincse van:becsület,hit remény.
Légy te a kapitány vezesd megint révbe.
Javítsd ki szegényt s vond új színnel be!
Mert,hidd el az a hajó nem hálátlan
hűséggel fizet,megértéssel,alázattal.
Bármerre menj elkísér utadon,
erős teste megvéd a jövő bármit hozzon.
Szívből szeretni ez minden vágya,
minden percben megmentőjét várja.
Jó lenne megint hallani a parancsot:
-Lobogjon a zászló,vitorlát bonts!
Együtt kifutni kéz a kézben,
megmártózni a szerelem tükrében.
Ha majd a hajó elérte a célját,
nem fél hisz erős kéz fogja a kormányt.
A horgonyt a habokba lassan engedik le,
Összekötik sorsukat talán örökre.
By Yani